Hogyan képesek az ámbráscetek nagyon mélyre lemerülni?

Ahhoz, hogy a polipokat bekebelezhessék, az ámbrásceteknek nemcsak különleges vadásztechnikára kellett szert tenniük, hanem testüknek is alkalmazkodniuk kellett a mélytengeri merüléshez. Így például szervezetük nagy mennyiségű oxigén tárolására alkalmas. De testük a gyors felemelkedéshez és lemerülésekhez is alkalmazkodott egy sajátos szervvel, amely a cetvelőt, vagyis a cetolajat raktározza. A nagyobb hímeknél a cetolaj mennyisége 2000 liter is lehet. A cetolajraktár valójában hatalmas, üreges kötőszöveti párna az ámbráscet fejében és a gerince mentén. Egyik orrjárata keresztülvezet ezen a párnán. A viasszerű cetolaj olvadáspontja 29 Celsius fokon van: e hőmérséklet fölött folyékony és viszonylag könny, alatta viszont sűrű és nehéz. Ha az ámbráscet merülni akar, elegendő, ha a környező hideg vizet az orrjáratán keresztül befolyatja a párnáig, amivel 29 Celsius fok alá hűti az olajat. Ha fel akar jönni, véredényei segítségével saját testhőmérsékletére melegíti fel a cetolajat, így az újból folyékonnyá és könnyűvé válik. A mélymerülés elősegítése mellet a cetolajpárnának szerepe lehet a tájékozódásban használt ultrahangok fókuszálásban is.

Mielőtt az ámbráscet vadászatra indul, kb. 10-20 percig lebeg a felszínen, és mélyeket lélegzik. A vér a tüdőbe áramló oxigént az izmokba szállítja. Az izmokban lévő mioglobin, amely a vér heboglobinjához hasonlóan oxigént tárolására alkalmas, megköti az oxigént.

Ebben a légzési szakaszban a testháj is telítődik az életfontosságú oxigénnel. Ha az ámbráscet oxigénnel telítette magát, fejen áll a vízben, megszilárdítja a raktárakban található cetolajat, majd lemerül a mélybe. Ezek után akár 1-2 órát is eltölthet a mélyben.

Az ámbráscet tüdejében csak nagyon kevés oxigént visz magával a mélybe, lemerülés előtt szinte minden levegőt kifúj. Csak parányi levegő marad a porcréteggel védett tüdőhólyagocskákban. Erre a tartalékra azonban szüksége van ahhoz, hogy majd a felemelkedést követően a hörgők ismét kitágulhassanak. Ha sok levegőt vinne magával, akkor ezeknek a „léghólyagocskáknak” a felhajtóereje akadályozná a gyors lemerülést. De ennél is fontosabb, hogy a cet nem tudna ellenállni a hatalmas víznyomásnak. Hiszen már 100 méteres mélységben is 10 kg túlnyomás jut testének minden egyes négyzetcentiméterére. Az ámbráscet számára ismeretlen a búvárok által oly nagyon rettegett búvárbetegség. Az embereknél ez akkor jelentkezik, amikor a nagy nyomás alatt a levegő nitrogénje oldódik a vérben, és felemelkedéskor buborék alakjában válik ki (akár egy kinyitott szénsavas palackban), és a hajszálerek elzáródásához vezethet. Mivel az ámbráscet a lemerülés előtt kifújja a levegő jelentős részét, ezért a vérében nem válhat ki nitrogéngáz.

A merülő ámbráscet anyagcseréje „takaréklángra” van állítva. A mioglobin-tartalékból csak a legfontosabb szerveket - az agyat, a gerincvelőt, és a szívet – látja el oxigénnel. Az izmokban azonban átmenetileg oxigén nélkül kell működniük. Úgy tűnik, hogy ekkor különösen fontos szerepet játszik a torok és az agy tájékán lévő, gazdag erezet – ez biztosítja ugyanis az agy egyenletes vérellátását, és merülés közben a vérnyomást pontosan a külső víznyomás értékéhez igazítja. Eközben a pulzusszám a minimálisra csökken.

A merülés befejeztével az ámbráscetnek néhány percet zavartalanul kell eltöltenie a felszínen, hogy szervezetét ismét feltöltse oxigénnel. Ilyenkor könnyű zsákmány lehet a bálnavadászoknak.    

Forrás: Bálnák és delfinek című könyv